A szerves kémia története
Az alábbi táblázat a szerves kémia kialakulásának fontosabb eseményeit és időpontjait szemlélteti.
- az ókori Egyiptomban már számtalan szerves vegyületet ismernek (ecet, bor stb.);
- Arisztitelész külön említi a kőzetekből és az élőlényekből származó vegyületeket;
- Scheele (ejtsd: séle, XVIII.sz.) nagyon sok szerves vegyületet izolál;
- Bergman (XVIII.sz.) nevezi először szerves anyagoknak, az élő szervezetekből származó anyagokat;
- Lavoisiser (XVIII.sz.) felismeri, hogy jellegzetes különbség van a szerves és a szervetlen vegyületek elemi összetételében. Míg a különféle szervetlen vegyületekben az akkor ismert elemeknek szinte mindegyikét megtalálta, addig a legtöbb szerves vegyületben legfeljebb négy elem, a szén, a hidrogén, az oxigén és a nitrogén jelenlétét tudta kimutatni. Ezeket organogén elemeknek nevezte el.
- A XVIII.sz-i elképzelések szerint a szerves vegyületek csak egy különleges erő közreműködésével jöhetnek létre. Ezt a különleges erőt életerőnek, latinul vis vitalisnak nevezték el.
- Wöhler 1828-ban megdönti a vis vitalis elméletet. Ammónium-klorid és kálium-cianát vizes oldatának melegítésekor karbamidot állított elő, azaz két szervetlen vegyületből egy szerves vegyületet.
- a XIX.sz-ban Kekulé, Couper (ejtsd: kauper) Butlerov kidolgozták a struktúratant (külön-külön, egymástól függetlenül, mai elnevezése szerkezetelmélet), amely értelmében az atomok határozott számú vegyértékeik útján kapcsolódnak. A szénvegyületekben a szén négy vegyértékű.
- van't Hoff (ejtsd: fant hoff) és Le Bel (ejtsd: lö bel) szintén egymástól függetlenül arra a felismerésre jutottak, hogy a szénatom vegyértékeinek határozott térbeli iránya van, metánban a szénatom vegyértékei tetraéderirányokba mutatnak.
A szerves kémia alapjai
- a szénatomok korlátlan számban tudnak egymáshoz kapcsolódni;
- a kialakuló kötések meghatározott térbeli irányt mutat;
- a szénatom négy vegyértékű, a vegyértékek azonosak;