3/3. Kontinensvándorlás

 

Az elmélet:

 

Mint arról már többször említést tettünk, a gondolat kidolgozása Alfred Wegenertől származik, bár már előtte is volt, aki felvetette az ötletet, mint pl. Antonio Snider-Pellegrini, de már 1620-ban is volt, akinek feltűnt Dél-Amerika és Afrika partjainak egymásba illése.

 

 

 

 

 

Wegener, azonban 1912-ben megjelent könyvében részletesen kifejtette azt. Ennek lényege, hogy Földünk szilárd kérge lemezekből áll, melyek egymáshoz képest állandó mozgásban vannak, közelednek, távolodnak, elcsúsznak egymás mellett, vagy forognak. Egyes lemezek egy rétegből állnak, mint pl. az óceánfenék táblái, míg a többi két rétegű.
A helyváltoztatás folytán hidak keletkezhetnek köztük, amelyeken keresztül végbemehet a növény,- és állatfajok kicserélődése, miközben ez a tengeri fajok elterjedésének gátját jelenti. Illetve a lemezek távolodásával, egyes részeik víz alá kerülésével a szárazföldi összeköttetés megszűnik, csak a repülő és szélsodorta élőlények képesek áthidalni a távolságot, miközben a tengeriek számára nyitottá válik az út.

Bizonyítékai:
Több, geológiai és biológiai bizonyítéka van a kontinensvándorlás elméletének.
A földtaniak közt legfontosabbak a kontinensperemek összeillő elemei, az Eötvös Lóránd által kimutatott tény, hogy a szárazföldi lemezek a centrifugális erő hatására az Egyenlítő felé mozognak, a biológiaiak közül pedig őshüllők maradványainak (fosszíliáinak)vizsgálata, miszerint az Amerika egyik felén találtak európaiakkal, a másik felén találtak ázsiaiakkal egyeznek meg, de ide tartoznak egyes gerinces maradványok, amik közül egyesek olyan földrészeken találhatók meg, amik régen összefüggtek (Antarktisz, Afrika, India). Továbbá olyan, pl. röpképtelen fajok (strucc, emu, nandu, kazuár) elterjedése sem magyarázható más elmélettel, amik csak a déli kontinenseken vannak jelen. Hasonló magyarázattal szolgál a kloakás, erszényes emlősök elterjedésének vizsgálata is.

A következő szövegből a számodra kijelölt részt olvasd el, és kiemelve a lényeget foglald össze!

 

A Föld életének utóbbi ~230 millió évére, a Perm időszak óta vannak többé-kevésbé elfogadható paleobiogográfiai rekonstrukcióink. Azidőben a szárazföld egy egységes őskontinensből (Pangea, kb. 200 millió km2, a földfelszín kb. 40 %-a) és az azt körülvevő ősóceánból (Pantalassa) állt. Ennek feldarabolósásával az addig egységes bióta feldarabolódott, az őskontinensek (Laurázsia, Gondwana) fragmentálódásával fokozatosan az élőlények elterjedését korlátozó diszperziós gátak keletkeztek. A klíma változásával (felmelegedések, lehülések) a tengervízszint ingadozott, melegebb időszakokban a parti, alacsonyan fekvő szárazföldek víz alá kerültek, a szárazföldek belsejében beltengerek alakulhattak ki. Ilyen beltenger osztotta pl. ketté a Mezozoikumban (200 millió éve) a mai Északamerikát és Eurázsiát, így az északi kontinens, Laurázsia életföldrajzilag két nagy egységre tagolható: "Euramerika" és "Ázsiamerika". Ennek bizonyítékai az akkor élt őshüllők fosszíliái (Cox, 1974), amik alapján megállapítható, hogy É-Amerika keleti részének faunája Euópáéval egyezik, míg a Sziklás hegységtől nyugatra talált őshüllő az ázsiaiakkal rokonok. (A Cannonball beltenger a Sziklás hegységtől keletre, észak-dél irányban volt, míg Európát Ázsiától a Turgai tenger választotta el, a mai Ural hegység mentén.

Egyes gerincesek eloszlása sem érthető meg a kontinensvándorlás elfogadása nélkül. A fosszíliák közül különösen érdekes a Lystrosaurus, egy Triászban élt emlősszerű hüllő leleteinek előfordulása. Az állat alkatának rekonstrukciója és a kísérő fosszílák azt bizonyítják, hogy a Lystrosaurus egy édesvízi hüllő volt. Maradványait öt, ma messze távol levő területen találták meg: ezek közül három Antarktisz, valamint D-Afrika és India, amik a Triász időszakban Gondwana-hoz tartoztak. További előfordulása a mai Kina területére esik, a Himalája-tól északra, ami csak úgy magyarázható, ha elfogadjuk, hogy a néhai Gondwana indiai lemeze nagyobb volt, mint eredetileg feltételeztük, és a Himalája hegységrendszere az indiai táblának az ütközésekor, azon belüli felgyűrődéssel jött létre, Kína nagy része így nem Laurázsiához tartozott! (Crawford, 1974.)

Ugyancsak izgalmas kérdéseket vet fel a hidasgyík vagy tuatara (Sphenodon punctatus) mai előfordulása. Ez a primitív hüllő ma is él Újzélandon. A kérdés tulajdonképpen az, hogy' volt képes túlélni Kréta kori hüllő- és más déli elterjedésű gerinces társait ű (Pl. erszényesek, tojásrakó emlősök.) Raven és Axelrod (1974) magyarázata: a Krétában Újzéland sokkal délebbre volt, és bár a Föld éghajlata a mainál melegebb volt, azon a szélességi fokon a téli éjszakák hosszúak, hűvösek voltak, ami az említett állatok kihalását eredményezte. A Sphenodon-nak azonban kivételesen alacsony a metabolikus rátája és még 11 oC-on is képes aktiv maradni. Ezért valószínüleg az akkori gazdag hüllő és emlős faunából csak ő tudta elviselni a hideget, így máig fennmaradt élő fosszíliaként.

Nem magyarázható elfogadhatóan a röpképtelen, futó madarak (Ratitae család) elterjedése sem a kontinensvándorlás nélkül. Fajaik (pl. strucc, emu, nandu, kazuár, kiwi) a déli kontinenseken elterjedtek. A nemek közti hasonlóság túl nagy ahhoz, hogy elvessük a rokonságot. A kontinensvándorlással viszont levezethető őseik szárazföldi vándorlása, szétterjedése. Cracraft (1973) rekonstrukciója szerint valamennyien egy közös, röpképes őstől származnak, ami Ny-Gondwana-ban élt. Mai képviesőik a gyengén repülő tinamuk, amik D-Mexikótól D-Argentínáig elterjedt, fajdszerű madarak. A krétában vált el a két fejlődési irány, amelynek egyik ága a mai fajdok őse, a másik a röpképtelen Ratitae-é. Ebből vezethető le, szárazföldi vándorlási útvonallal a 7 család, amik közül 2 a közelmúltban halt ki (moák és elefántmadarak).

A gerincesek leghíresebb, csak a déli kontinenseken élő csoportjai a kloakás és erszényes emlősök (Monotremata, Marsupialia). A kloakások ma csak Ausztráliában élnek, a kihalás veszélyében. Evolúciós radiációjuk feltehetően még az erszényeseké előtt végbement (Darlington, 1975). A Marsupiáliák kialakulása D-Amerikára tehető. Vetélytársaik a fejlettebb méhlepényes emlősök (Placentalia), amelyek D-Amerikában csak az aprótermetű, éjszakai életmódú, fán lakó -így nem versenytárs- erszényesek fennmaradását tette lehetővé (~70 faj). A fosszilis leletek azt igazolják, hogy a Kréta időszak végere É-Amerika nyugati feléig is eljutottak. Az Oligocén végén megjelentek Európában. D-Amerikából vándoroltak Ausztráliába is, az Antarktiszon keresztül (Gondwana!). A ma itt élő fajok száma 170, minden életteret betöltöttek. A méhlepényesek valamilyen akadály folytán nem tudták követni őket Ausztráliába (pl. klimagát, beltenger), így diverzifikálódhattak. Újzélandból azonban hiányoznak, aminek feltehető oka ugyancsak valamilyen izoláló tényező (pl. Újzéland előbb levált Ausztráliáról, vagy esetleg az Antarktiszhoz kapcsolódott és beltenger jelentett akadályt az erszényesek vándorlásának).

A növények elterjedése ugyancsak a kontinensvándorlást feltételezi. Az első vitathatatlan fosszíliák a korai Kréta időszakból ismertek. Ekkor a Gondwana belsejét jelentő felföldeken meleg, szezonálisan száraz klíma uralkodott. Ennek bizonyítékai a melg mérsékelt, vagy magas trópusi területek primitív növénycsaládjai, genus-ai.

A perm időszaki Gondwana flórájának meghatározó faja a Glossopteris páfrány, aminek spóra fosszíliái kijelölik néhai elterjedési határait.

A Gondwana flóra jellemző fajai a Nothofagus-ok (60 faj). De Afrikából hiányoznak. A Gondwana kontinenseinek trópusi flórájában sok a közös elem. A mérsékeltöviből Afrika "kilóg". Vagy előbb vált le az Antarktiszról, mint a többi déli kontinens, vagy az északról bevándorló fajok kiszorították az addig ott élőket.

A növények az emlősöknél lassabban fejlődnek, alakulnak, de gyorsabban terjednek. ennek következménye, hogy több az egy-egy régióra jellemző endemikus ("benszülött") emlős, mint zárvatermő.