A mezőgazdasági alapfogalmak

A mezőgazdaság ősidők óta a mindennapi megélhetés, illetve az anyagi termelés fontos ága, amely a termőföldre alapozva, a természeti erők segítségével hozza létre termékeit. Jellegzetessége, hogy a termelésben élő szervezetek vesznek részt, amelyeken biológiai folyamatok mennek végbe. Ennek megfelelően két fő ága: a növénytermesztés és az állattenyésztés. Kapcsolódó területeknek tekinthetők: az erdészet, halászat, vadászat és a termeléssel összefüggő iparágak, illetve szolgáltatások. Régebben a mezőgazdaságot a kapcsolódó ágazatokkal és a bányászattal együtt az őstermelés egyik ágának tekintették. Később a bányászatot átsorolták az ipari tevékenységek közé. A mezőgazdasági termelést befolyásoló legfontosabb tényezők: a föld és a termelésben részt vevő élő szervezetek minősége, az éghajlati adottságok, az emberi és a gépi munka mennyisége, szakszerűsége, valamint a közgazdasági viszonyok. A mezőgazdaság legfontosabb feladata a hazai lakosság élelmiszer szükségletének minél teljesebb kielégítése. Megfelelő adottságok birtokában, fejlett termelési színvonallal aktív külkereskedelmi egyenleghez juttathatja az ország gazdaságát. A magyar mezőgazdaságra általában a hazai szükségletet meghaladó mértékű termelés volt a jellemző, a feleslegeket a külpiacon értékesítették.

A növénytermelésnek két művelési formáját említjük meg, az extenzív, illetve az intenzív termelést. Az extenzív termelés nagy területre terjed ki, ahol vagy egyátalán nem használnak vegyszert, vagyx csak nagyon keveset. Az intenzív művelés kis területekre korlátozódik, itt a terméshozamot jelentős vegyszerezéssel (műtrágya, rovarirtószer) növelik.

Egy adott haszonnövény által elfoglalt szántóföldi területet vetésterületnek nevezzük. A termesztett növény betakarítás utáni súlya a termésmennyiség.

A földművelés története

Feltehetően már a honfoglaló magyarok egy része is művelte a földet, a feltételezések szerint a köles lehetett a nomád népek kedvelt gabonája, melynek tenyészideje 100-110 nap. Több bizonyíték is van arra, hogy őseink magukkal hozták a búzát és az árpát, esetleg a rozst is a Kárpát-medencébe. Az is egyre több bizonyítékot nyer, hogy a magyarok az Etelközben már szántottak és vetettek.

A földhasználat legkorábbi formája minden bizonnyal a parlagolás lehetett, amikor is a már kimerült földművelésével felhagytak, és újat törtek fel helyette. A földet 8–10 évig, esetleg hosszabb ideig is pihentették, s csak akkor fogták újra művelés alá. Ez a módszer természetesen csak addig élhetett, amíg elegendő föld állott rendelkezésre, így a török kivonulása után ott is felújították, ahol korábban már nem éltek vele. Az Alföldön ezt a módszert úgy alkalmazták, hogy a kimerült szántót legelőnek hagyták. A jószág megtrágyázta, a fű belepte, és így visszanyerte a termőképességét.

A 13. századtól az ún. két- vagy háromnyomásos földművelés terjedt el. Ez azt jelenti, hogy a földterületet két vagy három részre osztották, az egyik részen folyt a termelés, a másikat pihentették. A pihentetett terület az ugar, amelyet rendszerint egy éven át a jószág legeli, és ezzel bizonyos mértékig megtrágyázza. Ez a földművelési mód a 19. századig uralkodott. Az is elterjedt szokás volt, hogy a növényeket rendszeres váltásban, ún. vetésforgóban termesztették.

A 19. század végétől a mezőgazdaságban jelentős gépesítés és vegyszerhasználat kezdett elterjedni. Megjelentek a műtrágyák és a különböző növényvédőszerek, amelyek megteremtették a monokultúrás termelés alapját.

7.1. Nézz utána milyen eszközöket használtak a talaj megmunkálására!
Tájékozódj hogyan zajlott az egyes gabonanövények vetése!
Keresd meg, hogyan végzik az aratást és milyen szokások társulnak hozzá!

A 20. század végén, az egészségtudatosság fellendülésével merül fel az igény ismét a vegyszermentesen termelt növényekre. A biogzadálkodásokkal szemben szigorú követelmények vannak. A biogazdálkodás (más néven: ökogazdálkodás, organikus gazdálkodás) olyan gazdálkodási forma, mely szerves trágyázáson, biológiai növényvédelmen és természetes biológiai ciklusokon alapul, a szintetikus műtrágya és (szintetikus) növényvédő szerek mellőzésével. Tevékenységek alatt itt erdő-, mező-, tájgazdálkodást, vidékfejlesztést és élelmiszertermelést értünk.

A biogazdálkodás előnye a mikroelemekben, vitaminokban gazdag, kevés káros anyagot tartalmazó biotermék. Míg a szokványos gazdálkodásban a károkozók elleni védelem érdekében rovarölő- és gyomirtószereket használnak, addig a biogazdálkodásban a megelőzésé a főszerep. Ezért például nem szabad olyan növényeket egy területre, egymás után ültetni, melyeket azonos károkozók pusztítanak. Növényvédőszerek közül csak olyanokat használnak, melyek káros szermaradékot egyáltalán nem hagynak. Hozamfokozásra hormonok, antibiotikumok nem használhatóak fel, valamint nem termesztenek génmódosított növényeket.

7.2. Nézz utána mik azok a biogazdálkodások! Milyen követelményeknek kell megfelelniük? Hol lehet bioélelmiszreket vásárolni?

 

Gabonanövények

Gabonaféléknek nevezzük tágabb értelemben azokat a növényeket, melyeket lisztes magjukért termesztünk. Szűkebb értelemben a Gramineae családba tartozó növények a gabonafélék. Pl. búza, zab, rozs, árpa, kukorica, rizs.

	A búza a legnagyobb területen termelt szántóföldi növényünk, amely termelése szinte mindig lehetővé tette a búza- illetve a liszkivitelt. Egyedül a 2. világháború után szükség behozatalra. Az 1980-as évek óta a búza termőterülete jelentősen csökkent, ugyanakkor ekkor kezdik el a korábban nem preferált durum búza termesztését. Napjainkban a búza teljes egészében őszi vetésű, a tavaszi búzát kis hozama miatt nem termelik.		A búza után a kukorica már a századfordulón is a második legnagyobb területen termelt növény volt. Az extenzív termelést az alacsony és erősen ingadozó termésátlagok jelezték. A két világháború között a kukorica jelentőségét növelte, hogy a hozama a búzáénál magasabb volt, ugyanakkor, mint kapásnövény, több munkát adott a földnélküli vagy kevés földdel rendelkező rétegeknek. Az állattenyésztés fejlődése is termelésének növelése irányába hatott. Az 1990-es években a kukoricatermelés is visszaesett.
	Az árpa vetésterülete és termésmennyisége mindvégig lényegesen elmaradt az előbbi két kultúráétól. Jelentőségét viszont növeli, hogy a kukoricánál nagyobb és értékesebb fehérjetartalmú abraktakarmányt ad, valamint a sörgyártás alapanyagát (maláta) szolgáltatja. Az 1980-as évektől a vetésterület és a termésátlag egyidejűleg nőtt.		Éghajlati viszonyaink kedveznek a napraforgó termesztésének, vetésterületének lassú növekedése ennek ellenére csak az 1930-as években indult meg. A napraforgó termésmennyisége az 1970-es évektől nőtt és az 1980-as évek végén háromszor annyi napraforgó termett, mint negyven évvel korábban. Ehhez a növényolajipar fejlesztése is hozzájárult. A termelés felfutásával párhuzamosan megnőtt a hazai étolaj- és margarinfogyasztás.
	A cukorrépa jelentősége nem vetésterületi arányából adódik, hanem felhasználásának fontosságából következik. A cukorgyártás mellékterméke az állattenyésztés számára takarmányt (répaszelet), továbbá talajjavító anyagot (cukorgyári mésziszap) jelent. Termelésének először az 1888. évi cukoradóról szóló törvény adott lendületet, amely állami kedvezményekkel ösztönözte a cukorgyártást. Ezt követően néhány év alatt megkétszereződött a vetésterület. A cukorrépa termésmennyisége az 1980-as évekig két és félszeresére nőtt a negyven évvel korábbihoz képest. A cukorfogyasztás közel hasonló növekedést mutatott. Az 1990-es évek elején a termelés visszaesett, és ezzel egyidejűleg a hazai alapanyagra épülő cukorgyártás is redukálódott.		Rizst az 1950-es és az 1970-es években termeltek számottevő területen. Korábban még a vetésterület 10 százalékán termelt rozs a szántóterület alig 2 százalékára szorult vissza, gazdasági jelentősége minimális. A cukorrépához hasonlóan a dohány is a nagybirtok növénye volt. A múlt században mind a termesztési, mind a szárítási és érlelési technológia sokat fejlődött. A dohánykertészek a századforduló után már viszonylag magas termésátlagot értek el. A külföldi verseny által diktált mind nagyobb követelményeknek azonban a magyar dohány minősége egyre kevésbé felelt meg.

Zöldségtermelés

A hagyományos magyar konyha a 19. században csak kevés zöldséget használt. A 20. század elején a ma rendszeresen használt zöldségfélék közül sokat alig ismertek. Különösen a falusi (főként az alföldi) lakosság fogyasztott nagyon kevés zöldséget. Falun az egy főre jutó fogyasztás nem érte el a városi lakosságénak még a felét sem.

A zöldségfélék fokozatos elterjedését több tényező segítette elő. A 19-20. századforduló idején, főként a főváros perifériájára települő bolgár kertészek sok termelővel ismertették meg a zöldségeket. Az elaprózott területeken gazdálkodó parasztság, különösen a nagyobb városok agglomerációjában, a sok kézi munkát, ugyanakkor vonóerőt alig igénylő zöldségtermeléssel tudott magának többletbevételt előteremteni. A polgárosodó konyha igényelte a zöldségfélék használatát, valamint a városokból a falujukba visszatérő szolgálólányok az „úri konyhákban” megismerkedtek a különböző zöldségfélékkel.

	A burgonya (Solanum) századunkban az egyik legfontosabb táplálék, mely napjainkban az ország művelt földterületének mintegy öt százalékát foglalja el. A szántóföldeken a 18. században tűnik fel, de nehezen terjedt a parasztság között, mert művelése ellentétes jellegű volt az addigi ismeretekkel. A 19. század ínséges esztendői, a hatóságok, a földesurak erőteljes szorgalmazása elősegítette meghonosodását. Ültetése szaporodásának az is használt, hogy a legtöbb helyen nem kellett belőle tizedet fizetni.
	A paprika (Capsicum annuum L.) amerikai származású fűszernövény, mely nélkül a magyar konyhát ma el sem lehetne képzelni. Már a 16. században előfordul nálunk a főúri kertekben, de ekkor még virágként, esetleg orvosságnak termelik. A 18. században egyszerre megszaporodnak az adatok, melyek arról tanúskodnak, hogy a parasztsághoz is eljutott. Minden valószínűség szerint ez a hullám dél felől érkezik, mely esetleg a bolgárkertészekkel vagy az ugyancsak délről vándorló bunyevácokkal lehetett kapcsolatban. Már korán két jelentős, mai napig is meglevő körzete alakult ki. Az egyik Szegeden és környékén, a másik ettől északra, Kalocsa vidékén.
	A paradicsom (Solanum lycopersicum) a burgonyafélék családjába tartozó növény, Dél- és Közép-Amerikában őshonos. Hazai források először 1651-ben Pozsonyban említik. Valószínűleg párhuzamosan olasz–német, ill. balkáni közvetítéssel terjedt el. Kezdetben dísznövény volt, nagyobb arányú termesztését Budapest környékén kezdték 1880 körül. A két világháború között a nagyüzemi konzervgyártás és az export adott új lendületet termesztésének. Az 1870-es években a dunakeszi kertészek voltak Magyarországon az első paradicsomtermelők.

A zöldségtermelés, különösen a fólia alatti zöldségtermelés költségei, az energia, a műtrágyák, a növényvédőszerek, a vetőmagvak árából tevődik össze.

 

Gyümölcstermelés

Néhány urasági és egyházi birtok kertjeit nem számítva, a 20. század elején még nem volt hazánkban mai értelemben vett szakszerű gyümölcstermelés. A gyümölcsfák zöme vadon, gyökérről vagy magról kelt, jobbára az udvarokon, vagy az utak szélén, gondozatlanul állt. A lakosság friss gyümölcs fogyasztását az itt termett gyümölcsök elégítették ki. A gyümölcsfaállomány közel 40%-a szilva volt, amelynek termése a pálinkafőzés mellett lekvárként került felhasználásra. A gyümölcsök elsősorban a házi szükségletet és a helyi piacokat elégítették ki, kivitelre még hosszú ideig csak alacsony áron került sor, mert egyöntetű, azonos fajtájú, minőségileg elfogadható árut még sokáig nem sikerült termelni.

A szőlőterületek 19. század végi pusztulása, a Duna–Tisza közi futóhomok megkötésének programja, kedvezően hatott a hazai gyümölcstermelésre. Elősegítette a gyümölcstermelési körzetek kialakulását, így például a Buda környéki őszibarack vagy a Kecskemét környéki kajszitermelést. Lökést adott a gyümölcskultúra fejlődésének, hogy a gyorsuló polgárosodás, valamint a hazai konzervipar kiépülése egyre több gyümölcsöt igényelt.

A 2. világháború után a hazai gyümölcstermelésben a szilva jelentősen visszaszorult, a meghatározó az alma lett. Az 1980-as évekre az ország gyümölcstermése meghaladta az évi 1,5 millió tonnát, ebből az alma 1 millió tonna körül volt. Az ország gyümölcskivitele és gyümölcskonzerv termelése megsokszorozódott. Az 1970-es évektől kezdve a gyümölcsfák telepítése számottevően visszaesett és a fák kivágása egyre jelentősebb mértékben meghaladta a telepítéseket. A gyümölcsösök területe az 1970-es évek elejéhez képest 1985-re mintegy 40%-kal csökkent. A termésmennyiség azonban nőtt, egyrészt mert a fák korosodásával nőtt azok termőfelülete, másrészt az új ültetvényekben telepített intenzív művelésű fákból területi egységre jóval többet lehetett ültetni, így a gyümölcsösök területre vetített termőképessége fokozódott. Az 1990-es évek elejének jelentős visszaesése a gyümölcstermelésre is kihatott. Rontotta a gyümölcstermelés jövedelmezőségét, hogy a termelési költségek (növényvédő szer, műtrágya, energia- és szaporítóanyag-árak) emelkedése mellett a termelői (felvásárlási) árak visszaestek.

 

Szőlőtermelés

A Kárpát-medence rómaiakig visszanyúló szőlőkultúrája a 19. század végére súlyos válságba került. Az Amerikából származó filoxéra (szőlőgyökértetű) pusztítása Magyarországot sem kerülte el. Az először Pancsova környékén 1877-ben észlelt kártevő gyorsan terjedt, és a századfordulóra az ország szőlőterületének mintegy 55 százalékát kipusztította, de a megmaradt szőlőkben is jelentős károkat okozott. Az ország bortermelése a korábbi egynyolcadára esett vissza. A kipusztult szőlők helyébe egyrészt a filoxérának ellenálló gyökerű, amerikai fajtákra oltott szőlőfajtákat, illetve a filoxérának szintén ellenálló, úgynevezett direkttermő szőlőket ültettek. Megváltozott a szőlők fekvése is, a hegyi szőlőket nem mindenütt állították vissza, sokszor sík területre kerültek az új ültetvények. A Duna–Tisza közén mind nagyobb méreteket öltött a filoxérától mentes homokterületek megkötése szőlők telepítésével. A jelentős anyagi erőt igénylő rekonstrukció során a korábbi szőlőkultúra megújult, átalakult, a régi silányabb bort adó fajtákat jobb minőségű szőlőfajták váltották fel. A szőlőterületek mérete a rendszerváltás óta csökkenőben.

7.3. Nézz utána hazánk borvidékeinek!

 

Erdőgazdálkodás

Az erdőgazdálkodás szempontjából megkülönböztetünk őshonos és telepített fafajokat, melyek elterjedése sok környezeti tényezőtől függ, itt elsősorban a tengerszint feletti magasság alapján teszünk különbséget. Hazánk jelenlegi területének 19%-át borítják erdők, közülük az Északi-középhegység a legnagyobb kiterjedésű erdőgazdasági táj (térkép).

A síkvidéki területek, elsősorban folyóink mellett terjedtek el a ligeterdők, uralkodó fafajaik a fehér és törékeny fűz, valamint a fekete nyár. (Vizek, vízpartok növényeiről itt tanultál)
Középhegységeink lábainál, főként déli kitettségű hegyoldalakon találkozunk a bokorerdőkkel, melyek jellemző fái a molyhos tölgy és a virágos kőris.
250-450 méter magasságban találjuk hazánk legelterjedtebb erdőtársulását a cseres-tölgyeseket. Az itteni kocsánytalan és csertölgy állománynak köszönhetően a hazai erdők leggyakoribb fajai a tölgyek.
450 m fölött alakultak ki a gyertyános-tölgyesek, amelyekben a kocsánytalan tölgyön kívül jellemző a gyertyán, amely a legkisebb állományban fordul elő az őshonos középhegységi fafajaink között.
A bükkösök elterjedése széles határok közt mozog, hűvösebb hegyoldalakon, szurdokokban akár 300 méterig is leereszkedik, leggyakrabban 600-700 m tengerszint feletti magasság a felső elterjedése (hazánkban), de ennél jóval magasabban is előfordulhatnak (900-1300 m, pl. a Magas-Tátrában 1250 m a felső elterjedési határ).
A hazai fenyvesek jelentős része telepített, természetes állományuk csak a Köszegi-hegységben és foltokban az alpokaljai területeken található. A Kárpátokban azonban az uralkodó erdőalkotók. Az emberi beavatkozásoknak köszönhetően a fenyvesek a legtöbb helyen egyetlen fajból állnak, ún. monokultúrás erdők. A lucfenyő-övezet pl. 800 és 1600 m között terül el, a luc nem ritkán jegenyefenyővel keveredik. E fölött kb. 1800-1900 m magasságig terül el a törpefenyők övezete, amelyet az alhavasi és alpesi övezet vált fel.

A hazai társulásokról itt olvashatsz bővebben.

 

A Kárpátok fő gazdasági értéke a múltban - és talán még ma is - a fa volt. A kitermelt fát sok helyen kalandos körülmények közt, tutajokká összeácsolva úsztatták le a közeli folyók mellékvizein, majd magán a folyón.

Magyarország erdőgazdasági tájainak jellemzői
Magyarország területének művelési ágak szerinti megoszlása
A magyarországi erdők fafajszerkezete
Az erdőtelepítés Magyarországon fafajonként
Erdőképek

növénytermesztés, állattenyésztés, extenzív termelés, intenzív termelés, vetésterület, termésmennyiség, parlagolás, két- vagy háromnyomásos földművelés, ugar, vetésforgó, monokultúrás termelés, biogazdálkodás